A jövő vázlatai

A 2008-as évben Markovics Botond, alias Brandon Hackett  A poszthumán döntés című műve mindössze két és fél ponttal maradt el a Zsoldos Péter-Díj pontozásán a nyertesként kihirdetett regénytől (László Zoltán – Keringés). Az idei évben Isten Gépei című írásával igen nagy esélye van az első helyre.

A szuperhumán robotok egyik különleges előnye az emberekkel szemben a fejlettebb érzékszerveik. Első sorban a látásuk kiváló, akár éjszaka is. Mivel nem pupillájuk van, hanem kamerájuk, így éjjel is élesen látnak, szemüveg és kontaktlencse nélkül. Nincs az a látásvizsgálat, vagy szemészeti beavatkozás, ami felvehetné a versenyt ezekkel a mű szemekkel.
“Kép Isaac Asimov Omegájáról

A túlélés egyik kulcsa az exponenciális fejlődésben rejlik. Az általunk ismert folyamatok mindegyike egy haranggörbével írható le, vagy egy exponenciális fejlődés után hirtelen visszaeső görbével. Van egy maximum, és utána visszahullunk, vagy visszazuhanunk a nullára, rosszabb esetben a nulla alá. Ilyen szakadások akkor történnek, amikor elhasználjuk azt a bizonyos pluszt, ami a növekedést indukálja. Korunk egyik legdrasztikusabb következményekkel járó ilyennemű terméke a kőolaj. Ha az emberiség nem fejlődik olyan gyorsan, hogy ezt a problémát áthidalja, az beláthatatlan következményekkel járhat. A saját erővel történő megoldáson kívül azonban létezik egy másik megoldás is: építsünk egy olyan gépet, ami okosabb nálunk. Ha tudunk ilyen gépet építeni, az a gép szükségképp képes lesz egy önmagánál okosabb gépet építeni és így ez a folyamat önmagát indukálja, egyfajta szingularitáshoz vezet. Markovics Botond könyvében az ilyen gépeket Omegáknak nevezi. Ezek mind humanoid robotok és az emberek felé mutatott alázatukat a Chopra törvények szabályozzák. Ezt olvasva gondolom, sokak fejében felvillan Isaac Asimov neve, aki a Körbe-körbe című novellájában ír először a robotika három törvényéről, ami később végighúzódik az Alapítvány-Birodalom-Robot ciklusán.
Egy ilyen – mesterséges intelligenciák által irányított – világban az emberek is rákényszerülnek a változásra. Ezzel kapcsolatban egy igen erős pilléreken nyugvó transzhumanista jövőkép jelenik meg a könyvben. Sok klasszikus sci-fi használja ki a transzhumanista vonalat, de ezek nagy része megáll az agyba ültetett internet összeköttetésnél, vagy a szuperlátás, szuperbőr, és egyéb hétköznapi képességeink javításából eredő gondolatoknál. Markovics Botond ennél sokkal távolabbra nézett és kijelenthetjük, hogy nem csak nézett, látott is valamit.
Meglepő volt számomra, hogy a könyv fogalmazása egy ívet ír le. A regény első negyedében előfordul egy-két zavaró kép, de lehet, hogy mindez csak a korrektúra hibája.

Terv egy olyan lézerrendszerről, mellyel képesek lehetünk átalakítani az atommagot.  Nagy esély van rá, hogy a lézert Magyarországon építik meg.

Az Isten gépei egy igazán jól felépített könyv, tele jó ötletekkel. A napjainkban kiadásra kerülő sci-fiknél Markovics Botond sokkal jobban használja a jelen korban igaznak gondolt természeti törvényeket. Mind a kötött pályán keringő Föld, mind az anyagmanipuláció, vagy akár a kvantummechanikai hullámfüggvény pillanatszerű összeugrását kihasználó kvantumugrás (kvantumteleportáció) igenis elképzelhető. Jelen tudásunk szerint természetesen a kvantumugrás a könyvben használt értelemben nem alkalmazható, és a kvantumteleportációnak is korlátot szab a relativitáselmélet, de ez nem a kvantummechanika miatt van. A mai tudományos életben kvantumteleportációnak nevezett jelenséghez kell egy úgynevezett klasszikus csatorna is, ami nem lehet gyorsabb a fénynél. Azt nem állítom, hogy a szerző a mai tudásbázisunkat tökéletesen használja, de sok technikai megoldásnak igenis van alapja. Abba az általános hibába azonban sajnálatos módon ő is beleesik, hogy feltevése szerint az űrben nagy sebességgel mozgó objektumokat más hatások érik, mint a nem mozogókat. Az űrben azonban nincs értelme beszélni a sebességről. A gyorsulás az egyetlen olyan jellemző, ami valamilyen kitüntetett lapot oszthat le egy objektumnak.

Brandon Hackett

Markovics Botond a könyvet egyes szám első személyben írta. A főszereplő egy Kerti Szófia nevű génmanipulált ember, vagy talán helyesebb kifejezés rá a poszthumán.  Helyenként hihető, hogy nőnemű az elbeszélő, de úgy érzem, az író néha átesik a ló túloldalára. A férfiakat túlságosan szexistának tünteti fel, és a nők a másik nem minden egyes mozzanatában valami hátsó szándékot gyanítanak. Sok a belső viszály és ez helyenként majdnem a történet ellaposodásához is vezet. Szerencsére mindig történik valami, ami nem hagyja kibontakozni az ilyen irányú eseményeket.
Mindent összevetve az Isten Gépei egy nagyon jól megírt könyv. Választ keres az emberiség sorsának alakulására a közeli és a távoli jövőben. Képes-e fennmaradni az emberi faj egy ilyen feldrótozott világban? Egy biztos: elindultunk egy lejtőn és az, hogy a végén nagyot esünk-e, vagy folytatjuk utunkat, csak rajtunk múlik. Vagy egy poszthumán döntésén.